bénító súlyod mögül súgtad
soha ne adjam fel
gyerekes mosoly szökhetett bajszod alá
mert még jobban szorítottál
idő multán sem tudtam mire vélni szereteted
még azon az estén a finneknek az utolsó percben belőttük a döntő gólt és én sírva fakadtam
meglepetten mondtad ezt kevesen vállalják fel
e két mondatod futott át most rajtam
ezen gondolkodtam az idő tájt is
mikor a köztemető egy gödrébe süllyesztettek
ha lehetséges lenne és visszatérnél
mindenekelőtt bekenném a nyakad óvatosan
a kötél kimarja az érzékeny bőrt
és csak aztán szólnék valami fontosat hozzád
ám könnyen lehet inkább arra kérnélek
birkózzunk és te még erősebben szorítsál
